1956, a magyar szabadság éve

Ma azt a napot ünnepeljük, amikor sok millió magyar egyszerre ráébredt, hogy bár különböző életeket élünk, mindannyian ugyanahhoz a nemzethez tartozunk.

Ma arra a napra emlékezünk, amikor a diákok és a nagyszülők, a férfiak és a nők, a legeltérőbb foglalkozású emberek ugyanazt akarták.

Ma azokra gondolunk, akik rádöbbentek, hogy már mindent elvettek tőlük, amiért érdemes lett volna élni. S nemcsak azt vették el tőlük, ami volt, hanem azt is, ami lehetett volna.

Az 1956-os forradalmi események során a hőn áhított szabadság eszméje összekovácsolta a nemzetet, és a nép azt mondta: elég volt! A Nyugat bátorítását érezve és segítségét remélve a pesti srácok elérkezettnek találták az időt arra, hogy a szabadságért akár az életüket is feláldozzák a bevonuló szovjet tankokkal szemben. Ők voltak azok, akik győzni akartak, akik nem hagyták lebeszélni magukat arról, hogy Magyarországot naggyá tegyék. Nem csak Budapesten, de országszerte, így Kaposváron és Somogyban is egy nap alatt mindenhol a talpára állították Magyarországot.

Ezerkilencszázötvenhat olyan éve a magyar történelemnek, amikor a magyar nemzet egy forradalomban újjászületett, de még inkább újra megszületett.

Az 1956-os forradalom megtorlással kísérve elbukott ugyan, eszméje azonban máig meghatározza jelenünket. Nincs még egy olyan nap a történelem kezdete óta, amely világosabban megmutatta volna, hogy az ember szabadságvágya örök és elpusztíthatatlan, bármekkora is legyen az ellene ható túlerő.

S bár az ’56-os hősöket jeltelen sírba, arccal föld felé fordítva, szögesdróttal összekötözve temették el, mégis itt vannak közöttünk ma is. Itt élnek a szívünkben, és feladatunk, sőt kötelességünk az emlékezés, amíg egyetlen magyar is él a Földön.

Dr. Neszményi Zsolt főispán