Ez az évforduló adja aktualitását annak, hogy néhány gondolattal visszaemlékezzünk a múltra, ejtsünk néhány szót napjaink fontos kérdéseiről, és a jövőbe is tekintsünk.

Történelmi tény, hogy világszerte az anyavédelem a gyermekvédelemtől elég nagy fokban függetlenül fejlődött. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy a szülészet tudománya és a gyermekorvoslástan jórészben külön utakon járt. Csak amikor világszerte nagynevű gyermekorvosok kutatómunkája lehasította a pediátriából a csecsemőgyógyítást mint jórészben különálló tudományágat, akkor váltak lassan ismeretessé a csecsemők megbetegedései s ezzel a csecsemőhalandóság valós okai. Majd később, amikor a szülészeti és népesedésstatisztikai kutatások a halvaszületéssel, valamint az újszülött- és korai csecsemőhalálozással összefüggő okokat valamennyire tisztázták, vált nyilvánvalóvá, hogy az anyának és csecsemőnek védelme egymástól elválaszthatatlan, az, mint egészségvédelmi ágazat, egyetlen szerves egészet tesz ki.

Az első ilyen igénnyel elkészített statisztika vetített fényt a hazai csecsemő- és gyermekhalandóság nagyságára: 1872-ben a 0-5 éves korú gyermekek 50%-a halt meg egy éves kora alatt, az összes elhaltak 51%-a 10 éves kor alatti gyermek volt. 23 európai ország statisztikai adatait összevetve Magyarország a legutolsó helyen állt.

A preventív intézkedések, nem lebecsülendő módon a felvilágosítás következtében – 1904-1914 között – az érték 19-21% között ingadozott. A csecsemőhalandóság 28-30%-a „veleszületett gyengeség”, vérhas, csecsemőkorban végzetes tüdőgyulladás, a gyermekhalandóság 50%-a az időről időre visszatérő járványok (diftéria, skarlát, szövődményes kanyaró) következménye volt.

Az említett statisztikai adatok, az egyre rosszabbodó egészségügyi viszonyok ösztönözték a haladó gondolkodású politikusokat, orvosokat, hogy 1915-ben megalapítsák az Országos Stefánia Szövetséget.

A Stefánia Szövetség célkitűzései közé tartozott a rendszeres terhesgondozás, az anyák szülést követő gondozása, az újszülöttkor utáni egészségvédelem szervezése – a csecsemők védelme és fejlődésük szakszerű ellenőrzése Az egészségvédelem eszméjét szociális célkitűzésekkel, illetve nevelési célokkal is kiegészítették.

1916-ban a Stefánia Szövetség megkezdte az országos hálózat kiépítését: az első évben Szeged, Arad, Debrecen, Újpest, Kolozsvár, Salgótarján városában és Pakson alakult meg a helyi Stefánia Fiókszövetség.

Az 1917. év folyamán az állami feladatnak minősített anya- és csecsemővédelmet, ennek országos megszervezését és kiépítését – átruházott feladatként – a társadalom, az állam és a helyhatóságok együttes anyagi erőforrásaira támaszkodva a Szövetség veszi kezébe.

A Szövetség végső célja egy, a speciális védekezési ágakból kiinduló, azokat fokozatosan egyesítő, az egész országra kiterjedő általános egészségvédelmi rendszer kialakítása volt.

Ezzel az intézkedéssel hazánkban az anyáknak és a csecsemőknek, valamint a kisdedeknek (3 éves korig) az egészségi és szociális védelme hatalmas lendületet vett, és a csecsemőhalandóság eddig helyenként kétségbeejtően magas arányszáma egy folytonos és állandó javulásnak indult. Az Országos Stefánia Szövetség ez időben hazánknak egyik legértékesebb egészségvédelmi szerve lett.

Nagy ütemben folyt az országos hálózat szervezése. Ennek jegyében védőintézeteket, tejkonyhákat, bölcsődéket és napközi otthonokat, anya- és szülőotthonokat hoztak létre. Az ellátó-intézmények típusainak megalkotásánál elsődleges cél volt az anyák és a csecsemők, kisgyermekek minél szélesebb körű gondozásba vétele. A szülésekkel kapcsolatban alapelvként fogalmazták meg, hogy azok lehetőleg otthon is lebonyolíthatók legyenek. Ennek természetszerű velejárója volt az otthoni higiénés körülmények optimalizálása, a fertőzés veszélyének lehetséges minimumra csökkentése. Ennek érdekében az egyes fiókszövetségeket arra utasították, hogy a központtól ún. „szülészeti vándorládát” béreljenek. A vándorláda azokat az eszközöket tartalmazta, amelyek a biztonságos szülés levezetéséhez nélkülözhetetlenek.

Az 1930-as években az anya- és csecsemővédelmi munka az országnak több mint a felére kiterjed. A mintaszerű központi igazgatóság vezetése alatt 252 fiókszövetség, 267 védőintézet, 109 tejkonyha, 13 anyaotthon, 21 bölcsőde, 12 napközi gyermekotthon, 14 szülőintézet, 3 csecsemő- és gyermekkórház működik, és 454 szakorvos, valamint 600-nál is több védőnő útján látja el a feladatokat. A védőintézetben a védelmi munkát szülész-szakorvosok, gyermekorvosok és csecsemővédőnők végezték.

A Szövetség központi székházában létesített védőnőképző az állandó szükségletnek megfelelő számban képezte a szakvédőnőket. Ekkor úgy látták, hogy előreláthatóan még mintegy 10 évre lesz szükség, hogy a megkezdett és kijelölt rendszerben a védelmet az ország egész területére ki lehessen építeni.

1927-ben az Országos Közegészségügyi Intézet keretei között jött létre a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Hálózat, amely a Stefánia Szövetséghez képest szélesebb körű tevékenységet folytatott. Az anya- és csecsemővédelmen kívül az iskola-egészségüggyel, a nemi betegségek és a tuberkulózis elleni küzdelemmel, a szegények otthoni ápolásával és szociális gondozással is foglalkozott.

1940-ben a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Hálózat és a Stefánia Szövetség egyesült. Az 1940 szeptemberében kiadott rendeletek 1941. január 1-jétől egységesítették a magyar egészségvédelmet. Az egészségvédelmi szakmunka lebonyolítását az Országos Közegészségügyi Intézet központi felügyelete és irányítása alatt álló Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat feladatkörébe utalták.

1941-től a zöldkeresztes egészségvédelmi munkát „állami tevékenységnek” tekintették. Vezetője a tisztifőorvos, illetve a tisztiorvos lett, a védőnők állami tiszteletdíjas alkalmazottnak minősültek, fizetésüket közvetlenül az állam folyósította. A 888/1940.BM rendelet értelmében az nyerhetett védőnői kinevezést, aki valamely állami ápolónő- és védőnőképző intézet által kiállított oklevéllel rendelkezett, továbbá 1940. december 31-én szakvédőnői minőségben az Országos Stefánia Szövetség alkalmazásában állt. A védőnők 1942. január 1-jétől végül – egy hosszú ideje fennálló probléma megoldásaként – nyugdíjjogosultsággal járó rendszeres állami állásba kerültek.

Az 1960-as évek végén a családpolitikai intézkedések, továbbá a tudomány fejlődése indokolta, hogy a védőnők képzése felsőfokon történjen (1975). A képzés célja az volt, hogy megfelelő ismeretekkel és készségekkel rendelkezzenek a családközpontú, korszerű védőnői gondozás elvének és gyakorlatának alkalmazásához.

A területi védőnői ellátásról szóló 49/2004. (ESzCsM) új szakmai rendelet, illetve a védőnői ellátás finanszírozásának átalakítása jelentős változást generált a területi- és az iskola-védőnői rendszerben. Az okok, melyek a szakmai tevékenység újragondolását előidézték: a gondozottak számának területenként egyenlőtlen eloszlása, a gyermekvédelemben meghatározott feladatok bővülése, a Népegészségügyi Program megvalósításában történő tevékeny közreműködés elindítása.

A szakterület munkájának támogatói hangsúlyozták, hogy az új szervezeti rendszer kialakítása mellett elengedhetetlenül fontos a védőnői ellátás megfelelő személyi, tárgyi feltételeinek biztosítása, erkölcsi megerősítése, anyagi megbecsülése. A várandós anyák, a családok és a gyermekek ellátásában korszerű együttműködési formákra van szükség, nemcsak a gondozott személyekkel, a családokkal, az egészségügyi szakemberekkel, hanem a szociális- és oktatási szakemberekkel, az illetékes civil szervezetekkel is.

Hazánkban a szakmapolitikai célok megvalósításában jelentős szerepet szánt a kormányzat az egészségügyi alapellátásnak, és benne a védőnői szolgálatnak, hiszen a hatékony, minőségi prevenciós program a gyermekkorban az egészséges társadalom megalapozását jelenti!

Fontos hangsúlyozni, hogy semmi sem javítja úgy a gondozottak egészségi állapotát, mint a megfelelő életfeltételek, az egészséges, biztonságos lakás, a tiszta környezet, az oktatási és kulturális lehetőségek, a megfelelő egészségügyi és közegészségügyi szolgáltatások.

Gondoljuk csak a „Közös kincsünk a gyermek” Nemzeti Csecsemő- és Gyermek-egészségügyi Programra, illetve a Semmelweis Terv Csecsemő és Gyermekegészségügy fejlesztése c. fejezetére. A védőnők szerepének megerősítését indokolja, hogy az egészségügyi ellátók rendszerében a védőnők a leginkább egészségorientált szemléletűek.

Nézzünk körül Tolna vármegyében, hogy napjaink védőnői milyen szakterületen dolgoznak. Ha napjaink védőnői ellátásáról szeretnénk pillanatképet adni, megállapíthatjuk, hogy a vármegye településein 108 területi védőnő, és 14 főállású iskolai védőnő dolgozik. Egy védőnő átlagosan 100 család gondozását végzi. A szülészeti osztályok mellett működő várandós gondozóban és az újszülött részlegeken biztosított a szülő anyák számára a kórházi védőnői ellátás. Vármegyénkben a születések száma – az utóbbi években – nem éri el a 2000-et (2023-ban 1700 születés volt). A csecsemőhalálozási mutatóink az országos átlaggal közel azonosak. A csecsemőhalálozási arányszám 3 ezrelék körüli érték. A perinatális halálozási arányszám 5,2%. A koraszülési frekvencia 7,5%.

Országosan is a csecsemőhalandóság csökkenő tendenciát mutat. Az ezer élveszületésre jutó 1 éven aluli elhunytak száma 2011-ben csökkent először 5 ezrelék alá, de a 4 ezreléket továbbra is meghaladta. 2017-ben az adatok szerint ezer újszülött közül 3,6 hunyt el egyéves kora előtt, ami az eddig mért legalacsonyabb csecsemőhalálozási arány a hivatalos népmozgalmi statisztika történetében, egyben az első év, amikor 4 ezrelék alá süllyedt a mutató értéke.

A magzatvédelmi törvény előírásainak megfelelően vármegyénkben három Családvédelmi Szolgálat működik, ahol szintén a szakfeladatra kiképzett védőnők végzik a klienseik ellátását. A védőnői szolgálatok szakmai felügyeletében négy járási vezető védőnő és egy vármegyei vezető védőnő működik közre a Tolna Vármegyei Kormányhivatal Járási Hivatalai Népegészségügyi Osztályain, illetve Népegészségügyi Főosztályán.

Összegezve elmondható:

A védőnői rendszert a 109 éves története során számtalan átalakulás jellemezte.

A védőnők feladata, képzése, szervezeti egysége, a munkavégzés feltételei, az ellátási struktúrában elfoglalt helyük is többször változott. Léte, az egészségügyi alapellátásban elfoglalt helye, megújult feladatrendszere annak köszönhető, hogy képes a kihívások teljesítésének szükségletére pozitív választ adni.

Napjainkban a védőnői hivatást gyakorló egészségügyi szakemberek – a tradicionális ellátás megőrzése mellett – néznek szembe az új, népegészségügyi jelentőséggel bíró társadalmi kihívásokkal.

„Nem a betegség gyógyítása a cél, hanem a tanítás, oktatás mellett elsősorban minden olyan körülmény elhárítása, mely a jövő generáció fejlődését és életképességét károsan befolyásolhatja.”

A védőnők szerepe kiemelten fontos a magzatok, gyermekek egészséges fejlődésének támogatásában, a családok egészségtudatosságának növelésében, az egészségkárosító szokások befolyásolásában és a lakóhely közeli népegészségügyi feladatok ellátásában.

Az egészség fejlesztését, megőrzését és helyreállítását az egészségügy eszközrendszere csak a szociális ellátórendszerrel, a társadalmi és gazdasági környezettel együttesen, továbbá az egészséget támogató társadalmi gyakorlattal és politikával kiegészülve képes szolgálni.

Isten éltesse a Szolgálatot, Isten éltesse a Védőnőket!